Mivel alkalmam volt kipróbálni, állíthatom, a hír igaz: távmunkában dolgozni nagyon jó. Illetve hozzáteszem: nekem az volt. Reggel utálok utazni, ennél jobban csak a délutáni csúcsforgalomban utálok zötykölődni a békávén, ez a része teljesen kimaradt a továbbiakban az életemből. Alapvetően szeretek otthon is lenni, tehát nem volt gond, hogy nem sétálok be mindennap egy irodába; mivel elég sok ismerősünk, barátunk van, nem féltem attól, hogy végérvényesen beszűkül a társasági életem.
Na de hogy korlátlanul én osztanám be az időmet? Itt egy gúnykacajt tudnék csak hallatni. A korlátlanságnak a következő akadályai voltak: A munka mennyisége. Mert hiába volt nekem szerdán rengeteg időm, ha szerdán alig volt még munka, viszont péntekre rengeteg lett – mondanom sem kell, hogy nagy valószínűséggel addigra már nekem is ezer egyéb dolgom lett volna. Vagy lett volna már munka, s nekem is időm, de az a kolléga, aki a kezem alá dolgozott, még mást csinált – erre az időre én szintén parkolópályára kerültem. Vagy éppen zárás volt a szerkesztőségben, így óhatatlanul feltorlódott a sürgősen elvégzendő és ellenőrizendő tennivalók mennyisége.
S akkor még az egyéb váratlan tényezőkről nem is beszéltem: főleg a gyerekek alvásidejében tudtam dolgozni, s ha a munka feltorlódott, akkor ők előszeretettel döntöttek úgy, hogy nem alszanak. Néha megpróbáltam azért ébren lévő gyerekek mellett dolgozni… mikor végre elaludtak, akkor egy csomó időt töltöttem el az ekkor végzett munka kijavításával. De említhetném még a bekopogó szomszédokat – ne haragudj, láttam, hogy itthon vagy, megnézhetném a leveleimet a gépeden? – vagy a legalább fél óráig tartó telefonokat.
Az egész egy kötéltáncra hasonlít, s a kötélről bármikor le lehet esni, hiába a látszólag tökéletes időbeosztás, a valóság simán keresztülhúzza a számításokat. (Ha nincs se szomszéd, se telefon, a gyerekek édesdeden alszanak, akkor ébredt a technika ördöge, s a számítógéppel csinált valamit.)
Másrészt nincs olyan távmunka, ami ne kívánna meg személyes találkozást is a munkáltatóval, kollégákkal. Hiába a skype, email, webkamera, akármi, a személyes jelenlétnek még mindig sokkal nagyobb varázsa van. Ha csak otthonról (vagy egyéb külső helyről) dolgozik valaki, könnyen megfeledkeznek róla, amolyan perifériás személy lesz. Erre mindenképpen időt kell szánni, legjobb, ha rendszeresen bemegyünk a munkahelyre (hetente-kéthetente minimum), s személyesen is átbeszéljük a tapasztalatokat.
Hogy is kezdtem? Távmunkában dolgozni jó… aztán arról írtam, mennyi nehézség adódhat. És mégis: tényleg jó, ha megszokjuk ennek a munkavégzésnek a sajátosságait, ha hajcsárjai tudunk lenni saját magunknak, ha megtanuljuk kiszorítani az időt, akkor nagyon is jó lehet, s élvezni lehet a távmunkával együtt járó nagyobb szabadságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.